Valahogy nehezemre esik bármihez is hozzákezdeni. Fekszem a kanapén, a takaró alatt jó meleg van, előttem a bekapcsolt laptop, mögötte az elmaradhatatlan tv. Gyakorlatilag bármilyen nap lehetne, bármilyen évszakban, egyáltalán nem számítana. De mégis… Kinézek az ablakon, esik a hó. Tegnap este óta szakadatlan, meg sem állt egy percre sem. Még mindig… Egy iskola van szemben, rálátni az udvarra is. Ellepte a hintákat is. Nem is láttam ma gyerekeket játszani kint. Érdekes, tegnap délután, a mínusz hét nyolc fokban, hó nélkül még ott rohangáltak. Ma “csak” -4 van, és hó, és nincs ott senki. Mikor kicsi voltam, az osztályomban alig várta mindenki a havazást, az első két centinél már tűkön ültek kicsengetésig, épphogy megszólalt a csengő, máris rohantak ki játszani. Manapság már nem engedik ki őket szünetben? Pedig nem kevés hó esett már.
Én választottam, már kicsinek sem szerettem a hideget, most pedig, hogy megtehetem, pláne nem megyek ki. Mint már említettem, mozdulni sincs kedvem. Élni sem. Pedig éppen meg kéne váltanom a világot. Állítólag…
Néha úgy gondolom, túl sok elvárással élünk. Sajnos a mélyen beül ambiciózus emberek leginkább magukkal szemben támasztanak követelményeket. Emellé jönnek a szeretteik elvárásai, majd a társadalmi elvárások, és akkor próbáljunk meg nem elveszni. Hát tapasztalatból mondom, ez teljesen lehetetlen. Az ember lánya azt gondolná, ha vannak elképzelései, vágyai, céljai, csak töretlenül haladni kell feléjük, mert ha kitartunk, nem történhet semmi rossz. Nem jön közbe semmi, amin ne tudnánk átlépni, ne élnénk túl, és ne tudnánk elhitetni magunkkal, hogy ez mind mind a cél érdekében történik. De kérdem én, mit teszünk, ha már a hegyeket is elmozdítottuk, mégsem értük el a kitűzött célt?
Hát elmondom mit teszünk. Összetörünk. Minden normális ember összetörik. Alapjaiban reng meg a hitünk. Méghozzá mindenben. A világban, az igazságosságban, a barátokban, szerettekben, a kitartásban, és leginkább önmagunkban. Mert mi mást gondolnánk? Mit hinnénk? Elkezdjük keresni a hibát. Vajon hol rontottuk el? Mit csináltunk rosszul? Mit kellett volna másképp? Aztán végigsorjázzuk a fejünkben, hogy hát a világ így meg úgy működik, a rendszer ezt meg azt engedi, a társadalom ezt meg azt várja el, és hát a barátaink, rokonaink is így meg úgy csinálták, akkor mégis hol a hiba? Hát mi maradt? Mi maradtunk. Hol máshol találnánk meg a hibát, ha nem önmagunkban. Ez pedig felteszi a pontot az i-re úgymond…
Mert nem elég, hogy összetörtünk, ráeszmélünk, hogy önnön valónk képtelensége miatt történt mindez. Felismerjük, hogy nem vagyunk képesek megváltani a világot. Hiába a célok, a gondos tervezés, a lassú és megfontolt haladás lépésről lépésre. Nem használt a kitartás, türelem, a tehetség, a rengeteg belefektetett munka és idő, vér és verejték. Gyakorlatilag hiába volt minden, hiába öltünk bele éveket valamibe, egyszerűen ráébredünk, hogy ehhez kevesek vagyunk. Nemhogy a világot, saját magunkat sem tudjuk megváltani.
Hiszen ha arra sem voltunk képesek, hogy a saját magunk célját elérjük, akkor mégis mire vagyunk jók. Mégis kik vagyunk, hová tartunk, és mit remélhetünk még? Mégis… Mi a fenéhez kezdjünk? Ott állunk célok, vágyak és jelen esetben munka nélkül, és megállás nélkül ismételgetjük magunkban a kérdéseket. Tehetetlennek és elveszettnek érezzük magunkat, nincs már semmi ami valaha volt önmagunkra emlékeztetne. Nem ismerjük azt, akivé váltunk, és azt sem tudjuk, merre induljunk el megismeréséhez. Hiszen félünk.
Félünk az újabb csalódástól. Csalódástól önmagunkban, abban a személyben, akiben a legjobban bíztunk, akit a legjobban ismertünk. De a nagy pofon után jön egy újabb, ugyanis az élet nem áll meg. Elrohan. Nem vár ránk, és nem is tesz meg semmit helyettünk. Nem segít, nem kímél, és nem törődik velünk. Egyedül maradtunk és mi nem hagyhatjuk, hogy így maradjon. Nem akarunk sem egyedül lenni önmagunkban, sem ismeretlenek maradni önmagunkkal szemben. Felkelünk. Ki lassabban, ki gyorsabban, de valahogy mégis megtesszük. Elkezdjük valahol, és közben megismerjük kivé váltunk, kivé válhatunk, megerősödünk. Találunk valamit, amire képesek vagyunk. Aztán újra és újra, míg felépítjük az otthonunkat legbelül, ahová mindig visszatérhetünk. Ismét ott vagyunk, vannak álmaink, amiket szeretnénk elérni. Vannak barátaink, szeretteink, akikre hallgathatunk, akiknek a segítségéért szeretnénk megfelelni. És ott vagyunk mi is, és szeretnénk újra önmagunkért létezni, önmagunkért tenni. Megint elkezdődik, amíg pofára nem esünk és össze nem törünk. De előbb vagy utóbb akkor is felkelünk.
Csak el kell kezdeni valahol… Csak egy kis csoda kell hozzá…